A lélektan fogalmai közül a depresszió az egyik legismertebb. A köznyelv összemossa a lehangoltságot egy pszichiátriai kórképpel, és helytelenül egymás szinonimájaként alkalmazza. A depresszió nem egyszerű rosszkedv, a depresszió a hangulat kóros mértékű, negatív irányú változása.

A depressziós megbetegedések gyakran egy stresszel terhelt életesemény után következnek be. A tudomány mai állása szerint mind külső, mind belső tényezők hozzájárulhatnak a betegség kialakulásához. Genetikai kutatások igazolták, hogy a depresszióra való hajlam örökölhető, viszont ez a biológiai sérülékenység önmagában nem azt jelenti, hogy betegség biztosan ki is fog alakulni. Bizonyos pszichoszociális tényezők megnövelik a depresszió kialakulásának valószínűségét, például pszichiátriai beteg a családban, a szülők korai elvesztése, gyermekkorban elszenvedett bántalmazás.

A depresszió tünetegyütteséből számos elem ismert. Egy depressziós epizód esetén azonban a tünetek tartósan fennállnak, és szélsőséges módon vannak jelen a beteg életében, sok esetben megnehezítve, sőt lehetetlenné téve a korábbi életvitelét. A depressziós betegek kórosan felnagyítják a negatív események jelentőségét. Negatívan gondolkodnak önmagukról, élményeikről, jövőjükről egyaránt. Önmagukat csökkentértékűnek érzik, sokkal sötétebben látnak mindent, mint a valóság. Emlékeikből is leginkább azokat az elemeket emelik ki, amik alátámasztják kudarcaikat, sikertelenségüket. Jellemző rájuk a hosszas, terméketlen tépelődés, a döntésképtelenség. Reménytelennek, üresnek látják az életüket, önmagukat pedig elutasítottnak. A negatív gondolatok önmagukról, a világról, az érdeklődésük beszűkülése, az ismerősök, barátok kerülése a depressziós betegeket egészen az öngyilkosságig sodorhatják.

Mint minden mentális zavar kezelésénél, így a depressziónál is az első lépés a megfelelő kivizsgálás. Pszichiáter vagy klinikai szakpszichológus feladata felmérni a tünetek súlyosságát, kiterjedtségét, illetve feltárni a tünetek mögötti okokat.